18. fejezet

Jennifer Smiths

Az igazi szüleim közelítettek felém, nem éppen kedves arc kifejezéssel. Lehet nem örülnek neki, hogy kitudódott, van még egy gyerekük. Mit fogok én ezért kapni? Az évek során túl sok jót nem kaptam tőlük, bántást annál többet. A sok alkalom, amikor kinyomták rám a telefont, pedig  szükségem lett volna rájuk, a sok szidás, hogy miért akarom őket zaklatni. Mindig a fejemhez vágták, hogy nekem külön családom van, én nem tartozom hozzájuk, nekik külön életük van, ne akarjam megismerni a testvéreimet. Aztán nem tudom, mi történhetett. Mikor a nevelő szüleim meghaltak, még akkor sem tartottak rám igényt, és utána történhetett valami, mert körülbelül egy éve ők próbálkoznak. Csakhogy addigra már annyi sebet ejtettek rajtam, hogy én döntöttem úgy, hogy nem akarom őket. A testvéreim közelébe még akkor sem engedtek volna, csak ők akarták szépíteni a viszonyunk. De mi értelme lett volna? Megbízni bennük, hogy utána megint mást gondoljanak, és megint ellökjenek maguktól? Ha egyszer már megtették, mi a garancia, hogy nem teszik meg még egyszer? De majd mindjárt kiderül, hogy mekkorát robban ez a mai bomba.

-Sziasztok! - üdvözlöm őket, amikor elém érnek. Hangom magabiztosan cseng, pedig belülről rettegek, hogy most mivel bántanak meg megint.

-Mi a francot képzeltek Ti magatokról? Mi? Lejárattok a fél világ előtt? Benyögi Louis, hogy testvérek vagytok, amiről ő sem régóta tud? Szerintetek mit fognak mondani rólunk az emberek? Úgy látom nagyon elszaladt veletek a ló! Ezt valahogy helyre kell hoznotok! - anyám halkan beszél, gondolom nem akar még nagyobb botrányt, de ettől függetlenül látszik, hogy ideges. Majd fel robban.

-Louis csak azért mondta el, hogy engem védjen! Nem akarta, hogy Perry mindennek elhordjon mindenki előtt. Rá ne haragudjatok! - próbálom menteni a menthetőt, hogy legalább az ő viszonyuk ne változzon meg.

-Nem érdekel, hogy rólad mit beszélnek! Jelenleg csak az érdekel, hogy rólunk miket mondanak! Hogy képzeltétek ezt? Mi? Találj ki valamit nagyon gyorsan, mert a végén még azt is letagadom, hogy Louis és te a mi gyerekeink vagytok! - Mit beszél ez itt? Hát ennek a nőnek semmi sem szent?

-Ez jó ötlet! Louist is mi fogadtuk örökbe! Az igazi szüleitek meg a nevelő szülők voltak, akikkel Te éltél! Megfordítjuk a történetet! - Apám ezt komolyan gondolja? Tényleg ezek a szüleim? 

-Miről beszéltek ti itt? Nem akartam elhinni, hogy hogy viselkedtek vele, hiszen nekünk teljesen más oldalatokat mutattátok! Hogy mondhattok ilyeneket? - Louis mérgesen szólal meg mögöttem. Eddig fel sem tűnt, hogy befejezték a műsort. 

-Hagyd, Louis! - csitítóan végigsimítok a karján, mire végre nem a szüleinket bámulja ellenségesen, hanem rám néz. 

-Jól vagy? Nem bántottak? - aggodalom csendül ki a hangjából.

-Nyugi, nincs semmi baj. Kérlek, miattam Ti ne vesszetek össze! Nem éri meg! Ők a szüleid, és szeretnek téged!

-Ja! Látom mennyire! Végül is csak letagadnának, csak hogy magukat mentsék! Erre nem vagyok kíváncsi.

-Kedves Szülők! Megérkezett a kocsi önökért! Kérem jöjjenek velem, oda vezetem magukat. - Az egyik alkalmazott jelenik meg, aki a vendégek kényelméért fele. 

-Jobb lesz, ha most elmentek, és átgondoljátok a dolgokat! Majd ha tudunk nyugodtan beszélni szóljatok. - Köszönünk el tőlük. Miután látó és halló távolságon kívülre érnek, Louis átölel, és szorosan húz magához. Úgy látszik, egyre többet ölelkezünk, ami nekem nagyon is jól esik. 

-Sajnálom. Sajnálom, hogy nem akartam neked sokáig hinni. Tényleg nem úgy viselkednek veled, mint velünk!

-Semmi baj. Kérlek, menjünk haza. Fáradt vagyok. Kicsit sok volt a mai nap. A holnapi találka még áll? 

-Persze, hogy áll! - mosolyog rám - Mit szólsz hozzá, ha hagylak pihenni, és csak délre megyek érted. Elmehetnénk ebédelni, meg sétálhatnánk egyet, vagy amit szeretnél.

-Jól hangzik, csak ne valami puccos helyre menjünk, oké?

-Akkor kényelmes ruhát vegyél, már tudom hová megyünk. Ott legalább nem zavarhat senki! Oké? 

Nagyot bólintok válaszul. Össze szedi mindenki a cuccait, és indulunk is. Először engem tesznek ki, majd a fiúkat is haza viszi a sofőr. Lezuhanyzok, fogat mosok és bedőlök az ágyamba. Még gyorsan a telefonom beállítom, hogy el ne aludjak. Jelenleg ugyanis azt érzem, hogy a következő hetet végig tudnám aludni, csakhogy erre nincs lehetőségem, mivel holnap Louissal tartunk ismerkedős napot, hétfő hajnalban pedig folytatódik a turné. Nem lesz idő pihenni. Ráadásul szerintem holnap minden attól fog zengeni, hogy milyen botrányosra sikeredett a műsor. Én megmondtam, hogy nem jó ötlet rám bízni, mert abból semmi jó nem sülhet ki. Nem hittek nekem. Tessék, itt az eredmény. Már csak abban reménykedem, hogy Paul nem rúg ki e miatt. Louissal nem tudom, hogy viselkedjek. Ma megvédett, ami nagyon jól esett, de rettegek attól, hogy visszatér a bunkó énje, és megint megbánt. Nem merek benne teljesen megbízni. Ahhoz nekem több kell. Liamben valamiért teljesen biztos vagyok, Ő tud mindent a múltamról. A saját öcsémnek nem merem elmondani, hogy mi történt, nem tudom hogy reagálna rá. Félek, hogy megváltozna a hozzáállása. Hiszen minden az én hibám. Én tehetek az egészről. Hiába mondja Liam, hogy ez nem így van. Tudom, hogy nincs igaza. Zayn pedig? Nem is tudom. Vonz valami benne, a szívem azt súgja, mondjam el neki, hogy mi történt, de az eszem nem engedi. Nem engedhetem magamhoz túl közel. Úgy érzem, belé tudnák szeretni, de ezt nem engedhetem meg magamnak. Nem függhetek senkitől! Ráadásul Ő egy sztár. Mindenki ismeri. Mellette nem lehetne nyugis életem. De miről is beszélek? Hiszen ma mindenki megtudta, hogy Louis a testvérem. Innentől nem igen hagynak majd békén. De mi van, ha Ő is látta? Mi van, ha utánam jön? Nem! Az nem lehet! Ennyire még Ő sem lehet elszánt! Ennyire nem vagyok azért fontos! Legalább is remélem!
És érzem, hogy az álom győzedelmeskedik felettem. Nyugtalan álomba merülök, miközben peregnek előttem a múlt eseményei. Még mindig gyakran álmodom vele. Mikor múlik már ez el végre? Mikor hagy békén a múltam? Miért nem tudom lezárni magamban? Talán mert félek tőle? De nincs okom. Messze van.

Louis Tomlinson

Annyira boldogan érek haza a műsor után. Boldog vagyok, mert úgy érzem, egy lépéssel közelebb kerültem Jennyhez. Nem is kis lépéssel. Bár az elkeserít, amit a szüleim műveltek. Velem mindig rendesek, törődők voltak. Nem értem, miért viselkednek most így. Mi volt ez, hogy letagadnak minket? Apámnál mondjuk már semmin sem lepődök meg, de anya? Semmit nem értek már velük kapcsolatban. De hiába is gondolkozom ezen, nem tudok rájönni a dolog igazi okára. Hiszen minket mindig is szerettek, igaz, ha valami hülyeséget csináltam, megbüntettek érte, de hát melyik szülő nem? Miért gyűlölik ennyire Jennyt? Miért nem mondták el nekünk, hogy van egy testvérünk, akit nem ismerünk? Ha Jenny nem kerül ide Paul asszisztenseként, akkor vajon valaha megtudtam volna, hogy Ő létezik? Kérdések, kérdések és kérdések. Remélem holnap sok mindenre választ kapok. Az viszont nagyon fúrja az oldalam, hogy mi történhetett vele, amit csak Liam tud! Mi lehet a nagy titok? Listát tudnék írni a kérdésekből! De most ne ezen agyaljak, inkább aludjak, mert holnap nagy nap van. Kicsit betekintést kapok a tesóm életébe! Na jó éjszakát nekem!

Reggel kómásan ébredek, vagyis nem is reggel, hanem fél tizenegykor. Gyorsan összekapom magam, zuhany, fog mosás, öltözködés, és előkeresek egy kosarat, meg egy plédet. Úgy döntök, nem itthonról viszek kaját, hanem megállok út közben az egyik kedven éttermemnél. Nem nagy a hely, nem is túl felkapott, de a kaja valami isteni. Kérésemre összepakolnak egy csomó fajta kaját, és már mehetek is Jennyért, mindjárt dél. Rácsörgök, hogy készen van-e már, és mivel a válasza igen, megkérem, hogy jöjjön ki, egy perc és odaérek. Egyszerű farmert és pólót visel, kezében egy kis táska, és egy farmer dzseki. Boldogan üdvözlöm, miközben kinyitom neki a kocsi ajtót.
-Hová megyünk? - kérdőn meresztgeti rám nagy szemeit.
-Egy olyan helyre, ahol senki sem zavarhat minket. Nem akarok ma sem rajongókat, sem riportereket. Ma csak veled akarok lenni, és a lehető legtöbb dolgot megtudni rólad! - mosolyogva pillantok rá, de vissza is kapom a tekintetem az útra.
-Oké, de hová megyünk?
-Nem mondom meg!
-De én tudni akarom! - úgy nyafog, mint egy öt éves - Akkor legalább azt mond meg, hogy messze van?
-Nem, nincs messze. Ez egy olyan hely, ahová el szoktam bújni, amikor gondolkozni akarok, vagy csak egyszerűen magányra vágyom. Ez az én titkos helyem! - Rápillantva látom a gyermeki izgatottságot az arcán. Ugyan milyen lett volna, ha együtt növünk fel? Vajon milyen testvérek lettünk volna?
-Ott vagyunk már?
-Nem!
-És most ott vagyunk már?
-Most komolyan ezt fogod játszani?
-Nem, de ott vagyunk már? - kacag fel hangosan. Ritkán hallani tőle ezt a felszabadult nevetést.
-Mindjárt. Még pár perc!
-És most már ott vagyunk? Már kijöttünk Londonból! Ugye ott vagyunk már? - a végét alig tudja kimondani, annyira nevet. Hát kész ez a csaj!
-Ch... És még én vagyok a gyerekes, mi?
-Én biztos nem! Na ott vagyunk már? - itt már én sem bírom, nevetésbe török ki, miközben lefordulok egy eldugott kis bekötőútra. Ez egy eldugott kis tisztás, nem messze a fő úttól, de fák, bokrok zárják el a külvilágtól. Nem járnak itt, hiszen Londonon kívül vagyunk. Mikor leállítom a kocsit, Ő már pattan is ki, és körbenéz.
-Ez nagyon szép és nyugis! De én még nem is reggeliztem, és már dél van! Hogy fogunk így enni? Ebédet ígértél! - Kezd játékosan nyafogni, mint egy plázacica, de elneveti megint a végét. Eközben én a csomagtartóból elő varázsolom a plédet és a kosarat. - Piknikezni fogunk? Azt de imádom! De már olyan régen voltam! Még a nevelő szüleimmel voltam utoljára! - itt elkomolyodik egy pillanatra, de a mosolyt gyorsan vissza varázsolja az arcára. Segít leteríteni a plédet, és kipakolni a kajákat. Miközben eszünk, a gyermekkorunkról beszélgetünk. Miket szerettünk játszani, milyen hobbijaink voltak, meg csupa ilyen, mások számára lényegtelen dolog. Sokat kérdezget a húgainkról. Látom, hogy bántja, hogy Ő nem ismerheti őket. Miután a kajákat elpakoltuk, ledőlünk a plédre, és miközben az eget kémleljük, úgy döntök, felhozok egy pár olyan kérdést, ami engem igazán érdekel.
-Mióta tudod, hogy örökbe fogadtak? - oldalra döntöm a fejem, hogy lássam az arcát. Ő is így tesz, miközben belekezdünk a kellemetlenebb témákba.
-Egész kicsi korom óta évente egyszer-kétszer megjelentek a szüleink, de akkor még csak azt hittem, hogy a nevelő szüleim ismerősei, akkor még úgy tudtam, ők az igaz szüleim. Nyolc éves lehettem, amikor meghallottam, hogy erről beszélnek. A gyermeki kíváncsiság miatt kihallgattam a beszélgetést, és így tudtam meg az igazat. Mindig is a nevelő szüleimre tekintettem igazi szüleimként, hiszen ők neveltek fel, ők gondoskodtak rólam, ők ápoltak, ők voltak velem, ha valami bajom volt. A szüleink nem igazán kértek belőlem. Mindig is meg akartam ismerni a testvéreimet, de nem engedték, azt mondták, nem vagytok rám kíváncsiak. Tudtok rólam, de nem érdekellek titeket...
-De hát mi nem tudtunk rólad!
-Most már tudom. Amikor meghaltak a szüleim, kértem, hogy hagy költözzek hozzátok, vagy legalább egy városba veletek, de nem engedték. Ott maradtam egyedül, vagyis csak majdnem egyedül - itt nagyot nyel, zavartan elkapja a tekintetét - De ezt most inkább hagyjuk. Szóval ott maradtam, nagy szükségem lett volna rájuk, de még csak meg sem látogattak. Elkezdtem olyan állásokat keresni, ami miatt el kell hagynom azt a várost, ahol felnőttem. Amikor megtudtam, hogy felvett Paul, mindent felszámoltam, és már vissza sem akarok oda menni soha. Akkor tudtam meg, hogy az iker tesóm vagy. Addig, amíg el nem nyertem a munkát, nem is igazán foglalkoztam a zenével, nem tudtam rólatok semmit. Még csak azt sem, hogy kikből áll a csapat. És most itt vagyok.
-A barátaiddal mi lett? Tartod még velük a kapcsolatot?
-Soha nem is voltam egy nagy társasági lény, pár barátom volt csak, de a végére teljesen eltávolodtam tőlük, így nincs, ami visszahúzzon.
-Elmondanád nekem, hogy mi történt veled? Mi a nagy titok, amiről csak Liam tud?
-Ne haragudj, de ez még nem megy. - látom, ahogy a könnyek ellepik a szemeit - idővel biztos elmondom, de erről nehéz beszélnem.
-El fogom érni, hogy megbízz bennem annyira, hogy elmond, mi történt veled. - nézek határozottan a szemébe.
-Remélem, igazad lesz. De azt hiszem ideje indulnunk. Késő van, és még nem vagyok bepakolva. - Ránézek az órámra, és szembesülök a ténnyel, miszerint elmúlt hat óra. Tényleg jól elszaladt az idő. Össze szedelőcködünk, és haza indulunk. Sok mindent megtudtam ma róla, de remélem még több mindent mesél majd magáról, hiszen össze leszünk zárva a turné alatt. Puszival és öleléssel búcsúzunk, ami nagyon jól esik. Ezt is sikerült elérni! Azt hiszem jó úton haladunk! Jenny bemegy, én pedig haza indulok. Otthon a nappalban a fiúkon kívül a szüleim várnak. Sőt! Mark a nevelő apám is itt van. Vele már nagyon régen találkoztam, hiszen amikor közölték, hogy Jenny a testvérem, akkor is csak a szüleim voltak itt, ő nem. Csodálkoztam is, hogy apám akkor is, és tegnap a műsorban is megjelent, hiszen nem tartja velünk a kapcsolatot évek óta. Nem is hiányzik már, Mark inkább tölti be az apa szerepet az életünkben, mint Troy, az igazi apám. Azt hiszem, ez nem lesz egy egyszerű beszélgetés.


Sziasztok!
Íme az új rész! Remélem tetszik!
Köszönöm szépen a komikat, a pipákat, és köszöntöm az új feliratkozókat is!
Puszi: Klau